Február 2. Gyertyaszentelő nap és a medvék
A Völgyliget a hajdani Mátyás király vadaskert szélén fekszik, ahol a király és vendégei nem csak lóhátról üldözték a szarvast, vaddisznót, bölényt és medvéket, de etették, és tenyésztették is őket a közel két méteres falak mögött. Ugyanitt termesztettek fűszernövényeket is a királyi konyha részére, hiszen elég közel volt a Budai Várhoz. Tettek ki az állatoknak sót is, holott abban a korban még rendkívül drága volt.
A török hódoltság után a kert lassan feledésbe merült, a közel két méteres fal köveit elhordták, majd 1931-ben kezdték újra feltárni.
A kertet a Glück Frigyes út, Ördög-árok határolta (megoldva ezzel az állatok vízellátást is), elnyújtózott a Szépjuhásznéig, illetve hozzá tartozott Zugliget és a Budakeszi erdő is.
Ősi jog volt itt a február 2-i medvevadászat is, amelyet a XIX. sz. közepén betiltottak, és mikor ezt a hagyományt húsz évvel később felelevenítették, akkor már inkább a farsangi mulatságok része lett.
Ez a nap Gyertyaszentelő napja, de Jókainak köszönhetően ezen a napon várjuk a medvék jóslatát is: ha meglátja a medve az árnyékát ezen a napon (tehát napsütéses, szép időnk van), felkészülhetünk, hogy a tél még elhúzódik. Ha borús idő van, hamarosan beköszönt a tavasz.
Jókai Mór így írt erről a napról:
„Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni, mert az rendesen elmúlik magától, míg havon megfagyott medvét még senki sem látott. Néha vannak igen hosszú telek, de az a medvét nem konfundálja; tudja jól, hogy azért mégis csak el kell annak múlni; ha nagyon csípősen fú be odújába a szél, nem ír hozzá szelídítő brochure-öket, hanem betartja a hátával a nyílást, s akkor csak azon az egy helyen fázik.
Van aztán egy napja a télnek, aminek "gyertyaszentelő" a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban.
Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek.
Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőteti haragját, annál hamarább vége lesz.
S a medvének mindig igaza van.”
